62

A föld alatti városban nagy, boltozatos pincék voltak — hatalmas, emberek vájta barlangok, ahol a Manuél seregének szánt puskaport és fegyvereket tárolták. Csigarendszert alakítottak ki a puskaporos hordók szállítására kifeszített köteleken, és amikor Ezio az ötödik szinten az egyik körfolyosóról szemügyre vette, bizánci civileket látott dolgozni a rendszerrel, Manuél renegát csapatainak a felügyelete mellett. Tökéletes alkalomnak mutatkozott. Ezio hálát adott istennek, amiért ilyen lazán vették a biztonsági intézkedéseket. Nyilvánvalóan abban bíztak, hogy nem fenyegeti őket támadás, Ezio pedig olyan gyorsan érkezett a helyszínre, hogy nem előzhette meg Sahkulu és kegyetlen társai holtteste felfedezésének a híre.

Rejtett pengéje helyére a horogpengét helyezte, a pisztolyát újratöltette. Elvegyült a munkások között, és figyelte, ahogy az egyik hordót leeresztik a kötélen, két csiga között. Körülöttük több száz hordó állt egymáson, a falak mellett pedig a puskákat tartalmazó ládák sorakoztak.

— Óvatosan, óvatosan! — kiáltotta az egyik munkafelügyelő. — Puskapor van benne, nem köleskása!

— Megvan! — kiáltott vissza az egyik csörlő kezelője.

Ezio felmérte a terepet, tervezgetett. Ha sikerül úgy intéznie a dolgot, hogy egy robbanás láncreakciót hozzon létre a három raktárhelyiség között...

Bejöhet.

Ahogy a termek között kószált a munkások között elvegyülve, alaposan odafigyelt a beszélgetéseikre, hogy megtudja, milyen a közhangulat. Ebből kiderült számára, hogy nem minden bizánci gazember. Szokás szerint csak azokkal volt gond, akik túlságosan is beképzeltek voltak, akik túlságosan éhezték a hatalmat, ők tehettek mindenki más problémáiról.

— Rosszabb is lehetne, tudod — mondta egy nő az egyik férfi munkásnak.

— Rosszabb? Ennél?

— Inkább választom a törökök turbánját, mint a pápa süvegét! Az oszmánok legalább valamennyire tisztelik a mi ortodox egyházunkat!

— Csitt! Ha valaki meghallaná... — figyelmeztette egy másik nő.

— Ez megbolondult! — fordult a férfi az első nő felé. — Nem tudod, mit beszélsz!

— Jó, hát akkor megbolondultam. Ha pedig neked jobban kedvedre van a kényszermunka és a vakondélet a föld alatt, hát legyen!

Ezen elgondolkodott a férfi.

— Hát, annyi biztos, hogy én nem akarok háborúzni. Csak a családomnak akarok enni adni.

Egy másik férfi, egy templomos-egyenruhát viselő felügyelő meghallotta őket, és nem minden megértés nélkül szólt közbe.

— Senki sem akar háborút, barátom, de mit tehetünk? Nézzetek ránk! Nézzétek, hogyan élünk! Ezek a törökök elvették a földünket. Hát adjuk meg magunkat harc nélkül?

— Nem, nem — válaszolta az első férfi. — Én csak... nem tudom. Csak elegem van ebből az egészből. Mindannyian belefáradtunk a harcba!

Ámen, gondolta Ezio, majd elosont két, húsz láb magasra pakolt hordóhegy között.

Mihelyst egyedül volt, az egyik legalsó hordót felfeszítette a handzsárja hegyével, és miután egy bőrzacskóba átöntött egy kevéske puskaport, csíkot szórt belőle a hordósorok közötti folyosótól a második terem bejáratáig. Aztán ezt megismételte a második teremben, majd a harmadikban, amíg a puskaporcsík el nem érte annak a boltíves ajtaját. Majd türelmesen megvárta, amíg az egyszerű munkások mind elhagyják a helyet éjszakára.

Már csak az őrök maradtak.

Ezio megbizonyosodott arról, hogy szabad a menekülő-útvonal, elhelyezkedett a kijárattól pár lépésre, előugrasztotta a pisztolyát, és belelőtt a legközelebbi hordóba. Majd megfordult, és rohant, ahogy csak a lába bírta.

Az ezt követő gigászi robbanássorozat földrengésként rázta meg a föld alatti város alapjait. Futás közben mennyezetek szakadtak le és zuhantak alá a nyomában. Mindenhol füst, por, törmelék és káosz honolt.